" Amitől mosolyogsz, azt ne engedd el "

S. Life

Természetben

2020. május 01. - Gábor Stefánia

Egy pár hét otthonlét után rájöttem, hogy rendben van, hogy itthon úgymond biztonságban vagyok, de ha ezt így folytatom, akkor szerintem teljesen be fogok csavarodni. Azért 36 nm2 között több hétig nem lehet meglenni és ez nem is egészséges. Nyilván az ember immunrendszeréének szüksége van a levegőre, a napfényre, a természetre.

Úgyhogy pár hét után úgy döntöttem én is ki mozdulok otthonról, de természetesen a biztonság keretében.  Anyáké kertes házban laknak így van egy csodaszép nagy kertjük. Úgy döntöttem, hogy el megyek oda és élvezem a természet erejét.  Mivel 8. emeleten lakunk egy lépcsőházban és ez egy zárt tér így kizárólag csak számat és szememet eltakarva hagyom el az otthont. Még a fejemre is húzok tutyit.  Be ülök az autóba és megérkeztem oda ahol lassan 1 hónapja nem jártam.

Nem túlzok, majdnem sírva léptem be az udvarra ahova régen tök természetesen mentem és mintsem gondolva, hogy ez milyen nagy kincs. A szüleimmel természetesen megtartottam a távolságot és csak az udvaron tartózkodtam a lakásba nem mentem be.

Hogy milyen volt kint lenni a természetben?

Talán ennyi idő után leírhatatlan csodálatos érzés volt újra így értékelni a fényt, a napsütést, a levegőt, a fákat, a madarakat és maga a természetet. Sírni akartam.. Hisz boldog voltam és igen végre boldog voltam.

Ezt a pár óra hosszát szabadban lévő táncolással, énekléssel és önfeledt ugrálással töltöttem el. És csodás volt.

Nagyon régen készítettem már egy szép képet, amire azt mondtam, hogy csodás és benne van minden, aminek benn kell lennie. Ez az!

Karantén napló 2

 

Szóval az előző bejegyzésemben ott tartottam, hogy elvesztettem a munkahelyem.  Nem a vírus miatt teljesen más dolog ál a háttérben. Minden embernek van saját vélemény egy történésről nekem is van a jelenlegi helyzetről. De ezzel kapcsolatos véleményemet még sem szeretném kifejteni én inkább az a típus, vagyok, aki hallgat. És haddja hogy maguktól rendeződjenek a dolgok.
De jó egy pár gondolatot azért le írok. Elejinte nagyon szerettem a munkámat úgy jártam be dolgozni mintha nem is a munkahelyemre mentem volna. Jó volt a társaság és a hangulat aztán sajnos valami megváltozott talán kicserélődöttek az emberek és ez által már nem szerettem be menni.

 Tudjátok megváltozott minden, úgyhogy ha ez a lépés nem jön el, akkor lehet, hogy soha nem lépem meg hogy keresek valami más munkát ahol jól is érzem magam és nem teher számomra, hogy be menjek dolgozni.  Valljuk, be egy nap legtöbb részében a munkahelyen vagyunk, és ha ott nincs minden rendben akár az egész napunkra vagy talán életünkre is ki hathat.

 

Szóval a lényeg munkanélküli lettem.  Soha nem voltam még munkanélküli,  na jó vagy ha voltam is, akkor olyan 1 hónapig.  Ha nem lenne most ez a helyzet biztos borzalmasan és kellemetlenül érezném magam és jobban össze törtem volna.

De nézzük talán a jobb oldalát.

  1. Eljöttem onnan ahol már nem szerettem lenni.
  2. És nem kell annyit elhagynom a lakást, ami az én esetemben elég nehéz.

Hogyan tovább?

Ha vége lesz ennek a helyzetnek, amiben jelenleg benne vagyunk, akkor vagy el megyek továbbtanulni vagy keresek valami munkát, de szerintem a második verzió lesz hisz nyilván a megélhetőséghez pénz kell és nekem is van mit fizetni, mint mindenkinek.         

Tehát vége a munkahelyemnek.. itt a vírus… 36 négyzetméterű lakásban lakom erkély nélkül és még mindig pánikbeteg.

Első hét:

Eddig talán a legnehezebb hét volt. Nem az volt a legnehezebb benne hogy otthon kell lennem és nem mehetek szinte, sehova hanem az, hogy egyedül maradtam a gondolatommal. Jött az egyik gondolat aztán a másik és így tovább. Feszült voltam nem bírtam magam lekötni.. nem volt kedvem semmihez pedig lett volna mivel el foglalni magam, de az idegesség mindent legyőzött.

Mi  is járt a fejemben ?

Én, mint pánikbeteg mi is lehetett volna az első gondolat, mint hogy itt a vég.
Egy hipochonder vagy egy pánikbeteg, vagy aki fél a bakterimtól teljesen máshogy éli meg a minden napjait.. Amikor még nem volt ez a vírus akkor sem ettem kézzel.. bárhol voltam, és ha volt rá lehetőség kezet mostam kilincseket nem fogtam meg, hanem könyökkel nyitottam ki és állanódan fertőtlenítettem a kezem.  Mellette hipochonderként minden nap találtam magamon valamit, amin lehetett aggódni az egyik elmúlt aztán jött a másik.

És akkor most? Hogy is vagyunk?

Valamilyen szinten nekem nem nehéz ezeket a szabályokat be tartani (sőt túl is tolom néha) hisz eddig majdnem ugyanezeket csináltam én is. Csak nem ennyire durván.

A rosszabb oldala pedig az, hogy most tényleg van mitől rettegni. És most nem az elmém az, ami generálja a dolgokat, hanem valóságos problémával kell szembe nézni. Ilyenkor sírja vissza az ember azokat a napokat, amikor én kreáltam a dolgokat. De hát mindig a jelenben él az ember.

 

  1. hét. Még mindig nagyon nehéz a gondolatokat a fejemben pozitívra terelni. Tehát igyekeztem volna elfoglalni magam és csak jó dolgokra gondolni… ideig óráig ment aztán paff.. volt, hogy táncoltam volt, hogy sorozatot néztem vagy a telefonomon játszottam talán ezek a dolgok voltak, amik lefoglaltak valamennyire, de aztán jött megint a feszültség és az idegeskedés..

 

  1. hét. Most mar egy teljesen kialakult rutinom van. Én ugye nem dolgozom, de a vőlegényem igen, úgyhogy amikor haza jön, egyből ruha le az egy külön helyre kerül majd kézmosás, zuhanyzás, telefon fertőtlenítés.. stb ezután a napi takarítás ( ajtókilincs, villanykapcsolók, fürdő, wc, szobában az összes szekrény fogóka majd konyha és hűtő és végül felmosás természetesen ez mind fertőtlenítőszerrel.  Őszintén? Az első 2 hétben annak ellenéri, hogy zizi vagyok nagyon fárasztó volt, de mára már annyira nem bukok ki rajta.

 

  1. hét. Valami történt. Kezdek átalakulni nem egy boszorkánnyá bár közel jártam hozzá, hanem valami a 4 hét alatt megváltozott. Persze így is vannak pillanatok, amikor ki kelek magamból. De talán rájöttem, hogy ez a helyzeten sajnos nem tudunk  változtatni el kell fogadni hogy ez van és igyekszünk megtenni mindent hogy el kerüljük a bajt.  Az elmúlt 4 hétben 4x voltam kint a lakásból.  De Azt hiszem, még van egy nagy próbatétel előttem.

Hogy én menjek boltba…

Karantén napló.

Szolnoki lakos vagyok. Pánik beteg és önkéntes karanténba vonultam.

Nem is tudom, hol kezdjem ezt a kis bejegyzésemet mivel annyi mindent szeretnék elmesélni, hogy is telt el ez a 4 hét pontosabban 28 nap otthon.

Talán ha a legelején kezdem, akkor átláthatóbb a dolog. Decemberben még mit sem sejtve természetesen éltük életünket ezen belül azt értve, hogy fogalmunk nem volt a korlátozásokról vagy arról milyen is az, ha nem tehetjük, amit igazán szeretnénk. Hogy csak ki menjünk sétálni és érezzük a bőrünkön a nap erejét és magunkba szívjuk a friss levegőt anélkül, hogy aggódjunk, hogy bármi bajunk is lehet ettől a kellemes pillanattól.. Talán Januárban olvastam elsőnek, hogy Kínában kitör egy új ismeretlen járvány. Rendben és tovább lapoztam..

 Ahogy teltek a napok egyre több helyről lehetett hallani vagy olvasni erről az új vírusról. Aztán oda jutott a dolog, hogy többen (köztük én is) félően vettük át az eBay vagy aliexpress csomagokat hogy nehogy el kapjunk bármit is.

De ettől függetlenül éltük a minden napjainkat.. dolgoztunk, bevásárolni mentünk és tettük azt, amit tennünk kell..

Február közepe..  Egyre jobban aggasztott a dolog hisz most mar hírekben is csak a vírusról lehetett hallani. Én ekkor úgy döntöttem már nem ülök buszra, hanem gyalog járok munkába és elkezdődött bennem a korlátozások ideje… le mondtam szépészeti időpontjaimat, főleg ami a város legforgalmasabb pontjában van. És aki beteg volt természetesen kerültem.

Majd február végén el utaztam egy kedves ismerősömhöz, de mint sem sejtve hogy ez egy olyan út lesz, amit mostanában nem igen fogok nyugodt szívvel megtenni. Mikor este felé haza érkeztem akkor hallottam a hírekben, hogy Olaszországban el durvult a helyzet. Reménykedtem és én naivan gondoltam itt nem lesz baj. De tudni lehetett, hogy februárban Olaszország turizmus egyik központja így biztos lesz olyan magyar, aki nemsokára haza tér a kis hazájába. Ezzel együtt óvhatatlan, hogy ne hozzon be hozzánk valamit. Ez volt február vége, na, ekkor én már tényleg nem mozgolódtam..  Csak munka és bolt.

De álljunk meg egy pillanatra mi is ez a hatalmas félelmem? Mért is kezdtem még idők előtt ennyire ki zárni a külvilágot. A válasz pofon egyszerű… pánikbeteg vagyok. Ez mellet hipochonder és rettegek a betegségektől. Azt hiszem, erről az érzésről tudnék neked talán órákat beszélni, de most kicsit leszűkítve a dolgot van baj az elmémmel és nem is kicsi.  Mint tudjuk a pánikbetegségnek nagyon sok fajtája van, ki ettől ki attól retteg vagy szorong.

Egy szép este folyamán épp a konyhába bibelőttem, amikor Orbán Viktor bejelenti, hogy megvan az első 2  regisztrált fertőzött  Magyarországon, na nem mintha nem gondoltuk volna hogy ez sajnos  be fog következni  de én alattam abban a pillanatban megnyílt   a föld.

És onnan kezdve minden megváltozott. Még jobban. Munkába jártam és boltba azt is este zárás előtt fél órával.  

És így teltek a napok Március 19-ig. A munkahelyemen is korlátozásokat hoztak be. Nem fogadunk ügyfeleket és többen otthonról dolgozhatnak.

És én? Én elvesztettem a munkahelyem.. Ezzel együtt a vállalkozásomat is.

Folytatás hamarosan….

süti beállítások módosítása